Állsz a kirakat elött és nézed,

az emberek vajon milyen képet

vágnak a világ forgatagában,

ha meg látják a nyomort a mában.

Meglátják vajon a lélek gyöngyét,

míg végigcsordul arcod ívén?

Meglátják vajon benned az embert,

ki könnyezve áll mert szívében szenved?

 

Állsz a kirakat elõtt és várod,

lehajol hozzád valaki, de látod,

suhanó felhõ szívednek vágya

mindenki rohan az idõ túl drága.

Emberek árja vonul az utcán,

közölük némely visszanéz furcsán,

lenéz az útra arcodat látva,

mert senki vagy neki, könnyekben ázva.

 

Szemüket nézed könnyes szemekkel,

az idõ elszaladt, eljött a reggel,

megint egy új nap,mit tartogat mára?

tán elfújja gondod, és meszire zárja.

Állsz a kirakat elõtt s már érted,

világos minden, hogy múlnak az évek,

szeretet s jóság ez mind ritka kincs,

ha nincs igaz barátod akkor senkid sincs!